Követte a füstöt. Letért a főútról, és kisebb utcákon haladt, majd megint egy szélesebb úton kötött ki. Akár haza is tudott volna menni innen – pont az ellenkező irány, mint amerre ő szokott, de ugyanoda vezette volna.
A tömény fekete füst továbbra is változatlanul gomolygott fel az egekbe, mintha csak arra várt volna, hogy a kisfiú odaérjen forrásához. Beletelt némi időbe, mire közelebb került, hallani azonban továbbra se hallott semmit: se mentőautók, se szirénák, se madárcsicsergés, semmi utcai nesz – és még saját léptei helyett is csak tompa puffanások.
Amint befordult egy meredek kanyarban, már látta is a kereszteződést, a füst eredetét. Buszokat látott. Sok buszt. Néhányat felborulva az út mentén, néhányat házak falába fúródva, néhányat egymás hegyén hátán, s akadt olyan is, amely csak egy helyben állt, és füstölt. Embereket nem látott. Nem voltak rendőrök, nem voltak mentősök, nem voltak halottak, nem voltak túlélők, sem járókelők. Csak ő volt ott. És valami zaj, amit egyre erősebben hallott. Kiáltások és szirénák egyvelege. Hangos halálhörgések, elfojtott sikolyok, és éles mentőautó szirénák.
Ez nem lehet igaz. Már megint ott voltam. Miért megyek vissza mindig oda? Újra és újra ábrándokat kergetek. Mindig azt hiszem, meg tudom változtatni, pedig folyton csak az jut eszembe, milyen is volt... Noha igazából sosem voltam ott. Fogalmam sincs, milyen lehetett. Csak a bolond elmém rajzol abszurd képeket elém.
Ez is csak egy újabb nap, amikor el kell viselnem, és együtt kell vele élnem. De most már végre újra itt vagyok. Az én szobámban. Az én otthonomban. Az én világomban. Ugyanolyan minden, mint volt, mint amilyennek az álom előtt hagytam. Sötét van, csupán a redőny alól szűrődik be egy kevéske halvány sötétkék fény. Fogalmam sincs, hogy honnan jön, de már jó ideje része mindennapjaimnak, és neki köszönhetően legalább minimálisan látok valamit idebent.
Felkelek az ágyból, a falhoz sétálok, és rothadó felületéről leemelek egy tetszőleges fejszét. Karommal nagyot lendítek, és levágom az ajtón lévő lakatot, ami talán már ezer éve rozsdásodott rajta. Miután ezzel megvagyok, baltával a kezemben kitámolygok a nappaliba. Mintha csak tegnap jártam volna idekint – lehet, tényleg ekkor.
Milyen mocskos egy ház. Emlékszem még arra az időkre, amikor tiszta és rendezett volt... Álszentség. Most már olyan, amilyennek lennie kell. Amilyennek megérdemli. Megérdemlem. Átvonszolom magam a nagyszobai mocsáron, a konyhába kiérve pedig az étkező asztal mellé lépek. Még szerencse, hogy magamnál hagytam a baltát. Ismételten suhintok vele egyet, s az így levágott emberi lábat rutinos mozdulatokkal beteszem a sütőbe. Amíg sül, betakarom az asztalon fekvő embert – meg voltam fázva, amikor az történt. Nem akarom, hogy ő is meg legyen.
A sütő csilingel, én pedig kiveszem a csirkecombot. A konyhát még azelőtt sem szerettem, így a szobámba menekülök, hogy elfogyaszthassam az ínycsiklandó falatokat.
Amikor már az utolsó cafatokat tömködöm be a számba, eltűnődök, mihez is kezdjek. Eszmefuttatásom nem tart sokáig, ugyanis megpillantom a varrógépet, és eszembe jut, hogy tegnap este épp félbe kellett hagynom a munkát. Most tehát leülök a mellé helyezett, gerendákkal a padlóhoz rögzített buszülésre, és folytatom a rongybabát. Túl lányos munka ez, nem nekem való, de hiába... Más módom sajnos nincsen, hogy meg tudjam alkotni, ezzel kell beérnem. Akárhányszor végigfut az az elmélet a fejemen, miszerint jobb módot kéne keresnem, vetek egy pillantást az ülésem melletti dobozra, és végigmérem az abból tornyosuló félkész babákat. Meggyőződöm róla, hogy valóban jó ez így, már közel járok, csak... Egyik sem tökéletes. Van még min dolgoznom.
Megy ez is a többi közé. Nem tudok koncentrálni, nincs egyben a tudatom, ahogy pedig a darabjait próbálom összeszedni, elvonja figyelmem a belső ablakpárkányon csőröző madárpár, de miután visszaestem a valótlanságba, már azt is észrevettem, hogy csak egy csótányon veszekedtek, s miután a baloldali megkaparintotta, egy elegáns mozdulattal lenyisszantotta annak fejét, majd egy még elegánsabbal a másik madár felé masírozott és letaszította azt a párkányról.
Megy az élet, ahogy látom. S ezzel egy újabb csonka baba kerül a kupac tetejére.
Bármikor is jöjjön el a megfelelő idő és tudatállapot, hogy létrehozzam a tökéleteset, szükségem lesz még más dolgokra is. A szobám egyik falához lépek – nem ahhoz, melyben a fejszék vannak –, beállok az elé rajzolt pentagram alakzatba és az ismeretlen nyelven felírt szimbólumokat olvasgatom. A nyelvet talán nem ismerem, de a felírt jelek jelentését és kiejtését viszont igen. Halkan mormolom őket magamban, de most sem történik semmi, csak a démonok súgnak össze a hátam mögött, az angyalok némák.
Erre sem pazarlok több időt. Kiveszek inkább egy újabb fejszét a falból, és a szobám egyik sarkában cseperedett fához lépek. Jól tudja már az áldozat, hogy mi lesz a sorsa: csatlakozik elődeihez. Vagyis... Remélhetőleg épphogy nem... Nem akarok újabb kudarcot.
Megpróbálom tehát ma is, újra. Elkezdem kivágni az ártatlan fát. Ártatlansága azonban túl mélyre hatol, de nem nekem, hanem a baltának, és így egy újabb fejsze ragad benne törzsében. Így megy ez, sajnos fogyóeszközzé lett nyilvánítva a fejsze, pedig nem kéne annak lennie – túl sok mindenre használom. Ugyanazt csinálom ezzel is, mint azokkal, melyek korábban ezt a végzetet érdemelték ki: két kezemmel a fatörzsnek feszülök, és megpróbálom kikaparni onnan. A szituációhoz hasonlóan az eredmény is ugyanaz: a fejsze kint, az álmaim és reményeim pedig szétszórva fúródtak be a körmeim alá – ma sem lesz koporsó.
Ma sem lesz megnyugvás.
Ma is elfáradtam.
Most is csak újabb rémálmokat várok.
Jöjjenek hát. T
alán a támadások ideje is eljön majd ismét. Az ablakon nem látok ki, de érzem, hogy odakint vannak, és már toborozzák csapataikat. Mély barlangokban rejtőznek, és féktelen hadjáratokat indítanak. Vadak és agresszívek, nem vezérli őket semmi, csak a szemükben lobogó pokoli tűz. El akarnak kapni, és el akarnak vinni. El, egy ismeretlen helyre, ahol már jártam, igaz, de túl valóságos volt.
Most viszont még csak az álmok jönnek. Lehunyom szemem, és ahogy azt már megszoktam, saját magamat látom ismét – az ártatlan kisfiút...
Ez is csak egy újabb nap, amikor el kell viselnem, és együtt kell vele élnem. De most már végre újra itt vagyok. Az én szobámban. Az én otthonomban. Az én világomban. Ugyanolyan minden, mint volt, mint amilyennek az álom előtt hagytam. Sötét van, csupán a redőny alól szűrődik be egy kevéske halvány sötétkék fény. Fogalmam sincs, hogy honnan jön, de már jó ideje része mindennapjaimnak, és neki köszönhetően legalább minimálisan látok valamit idebent.
Felkelek az ágyból, a falhoz sétálok, és rothadó felületéről leemelek egy tetszőleges fejszét. Karommal nagyot lendítek, és levágom az ajtón lévő lakatot, ami talán már ezer éve rozsdásodott rajta. Miután ezzel megvagyok, baltával a kezemben kitámolygok a nappaliba. Mintha csak tegnap jártam volna idekint – lehet, tényleg ekkor.
Milyen mocskos egy ház. Emlékszem még arra az időkre, amikor tiszta és rendezett volt... Álszentség. Most már olyan, amilyennek lennie kell. Amilyennek megérdemli. Megérdemlem. Átvonszolom magam a nagyszobai mocsáron, a konyhába kiérve pedig az étkező asztal mellé lépek. Még szerencse, hogy magamnál hagytam a baltát. Ismételten suhintok vele egyet, s az így levágott emberi lábat rutinos mozdulatokkal beteszem a sütőbe. Amíg sül, betakarom az asztalon fekvő embert – meg voltam fázva, amikor az történt. Nem akarom, hogy ő is meg legyen.
A sütő csilingel, én pedig kiveszem a csirkecombot. A konyhát még azelőtt sem szerettem, így a szobámba menekülök, hogy elfogyaszthassam az ínycsiklandó falatokat.
Amikor már az utolsó cafatokat tömködöm be a számba, eltűnődök, mihez is kezdjek. Eszmefuttatásom nem tart sokáig, ugyanis megpillantom a varrógépet, és eszembe jut, hogy tegnap este épp félbe kellett hagynom a munkát. Most tehát leülök a mellé helyezett, gerendákkal a padlóhoz rögzített buszülésre, és folytatom a rongybabát. Túl lányos munka ez, nem nekem való, de hiába... Más módom sajnos nincsen, hogy meg tudjam alkotni, ezzel kell beérnem. Akárhányszor végigfut az az elmélet a fejemen, miszerint jobb módot kéne keresnem, vetek egy pillantást az ülésem melletti dobozra, és végigmérem az abból tornyosuló félkész babákat. Meggyőződöm róla, hogy valóban jó ez így, már közel járok, csak... Egyik sem tökéletes. Van még min dolgoznom.
Megy ez is a többi közé. Nem tudok koncentrálni, nincs egyben a tudatom, ahogy pedig a darabjait próbálom összeszedni, elvonja figyelmem a belső ablakpárkányon csőröző madárpár, de miután visszaestem a valótlanságba, már azt is észrevettem, hogy csak egy csótányon veszekedtek, s miután a baloldali megkaparintotta, egy elegáns mozdulattal lenyisszantotta annak fejét, majd egy még elegánsabbal a másik madár felé masírozott és letaszította azt a párkányról.
Megy az élet, ahogy látom. S ezzel egy újabb csonka baba kerül a kupac tetejére.
Bármikor is jöjjön el a megfelelő idő és tudatállapot, hogy létrehozzam a tökéleteset, szükségem lesz még más dolgokra is. A szobám egyik falához lépek – nem ahhoz, melyben a fejszék vannak –, beállok az elé rajzolt pentagram alakzatba és az ismeretlen nyelven felírt szimbólumokat olvasgatom. A nyelvet talán nem ismerem, de a felírt jelek jelentését és kiejtését viszont igen. Halkan mormolom őket magamban, de most sem történik semmi, csak a démonok súgnak össze a hátam mögött, az angyalok némák.
Erre sem pazarlok több időt. Kiveszek inkább egy újabb fejszét a falból, és a szobám egyik sarkában cseperedett fához lépek. Jól tudja már az áldozat, hogy mi lesz a sorsa: csatlakozik elődeihez. Vagyis... Remélhetőleg épphogy nem... Nem akarok újabb kudarcot.
Megpróbálom tehát ma is, újra. Elkezdem kivágni az ártatlan fát. Ártatlansága azonban túl mélyre hatol, de nem nekem, hanem a baltának, és így egy újabb fejsze ragad benne törzsében. Így megy ez, sajnos fogyóeszközzé lett nyilvánítva a fejsze, pedig nem kéne annak lennie – túl sok mindenre használom. Ugyanazt csinálom ezzel is, mint azokkal, melyek korábban ezt a végzetet érdemelték ki: két kezemmel a fatörzsnek feszülök, és megpróbálom kikaparni onnan. A szituációhoz hasonlóan az eredmény is ugyanaz: a fejsze kint, az álmaim és reményeim pedig szétszórva fúródtak be a körmeim alá – ma sem lesz koporsó.
Ma sem lesz megnyugvás.
Ma is elfáradtam.
Most is csak újabb rémálmokat várok.
Jöjjenek hát. T
alán a támadások ideje is eljön majd ismét. Az ablakon nem látok ki, de érzem, hogy odakint vannak, és már toborozzák csapataikat. Mély barlangokban rejtőznek, és féktelen hadjáratokat indítanak. Vadak és agresszívek, nem vezérli őket semmi, csak a szemükben lobogó pokoli tűz. El akarnak kapni, és el akarnak vinni. El, egy ismeretlen helyre, ahol már jártam, igaz, de túl valóságos volt.
Most viszont még csak az álmok jönnek. Lehunyom szemem, és ahogy azt már megszoktam, saját magamat látom ismét – az ártatlan kisfiút...
A szobájában volt. Teljesen máshogy nézett ki az a hely akkor. Az ablakpárkányon könyökölt, és bámult kifelé az éjjeli, csillagos égboltra. A helyiségben teljes sötétség uralkodott, csak az utcáról bevilágító lámpa adott épp annyi fényt, hogy néhány tárgy körvonala kirajzolódjon.
Próbálta elterelni a gondolatait. Motyogásokat hallott odakintről, két ember beszélgetett. Az egyik egy ismeretlen férfihang tulajdonosa, a másik pedig... Ismerős volt, de nem tudta beazonosítani. Talán az egyik keresztszülője vagy nagyszülője lehetett, de csak tippjei lehettek.
A kisfiúnak szerencsére sikerült többször is elbambulnia, így képes volt elvonni figyelmét. De igazából semmire sem figyelt, csak úgy létezett. Nem voltak már csillagok, nem volt égbolt, ablakpárkány, és aggasztó párbeszédek sem.
Ebből a tökéletes állapotból egy éles kopogás billentette ki. Halk volt, és bár gyengéden érte az ajtót, mégis úgy hatott a fiúra, mintha a lelke peremén ütögettek volna egy vékony üveglemezt. A lemez megrepedt, a fiú felkapta a fejét, és az ajtóra nézett. Semmit sem reagált. Az ajtó néhány másodperc múlva lassan kinyílt, és benézett rajta egy öltönyös, idős, keserű arcú alak. Nyilvánvalóan nem a rokona volt az, hanem a másik, ismeretlen hang gazdája.
Nem látszott ijesztőnek az idegen, a kisfiú viszont teljes testével beleremegett látványába, és még jobban összehúzta magát. Tudta, mit fog mondani, fejében már visszhangzott is a meg nem történt bejelentés, a hír tárgyilagos és embertelen közlése, de nem akarta hallani a szavakat a férfi szájából.
Szaladni akart. De nem tudott. Vagyis... Nem a szobájából. Szaladni, ki a létezésből. Ez talán sikerült neki.
Ebből a tökéletes állapotból egy éles kopogás billentette ki. Halk volt, és bár gyengéden érte az ajtót, mégis úgy hatott a fiúra, mintha a lelke peremén ütögettek volna egy vékony üveglemezt. A lemez megrepedt, a fiú felkapta a fejét, és az ajtóra nézett. Semmit sem reagált. Az ajtó néhány másodperc múlva lassan kinyílt, és benézett rajta egy öltönyös, idős, keserű arcú alak. Nyilvánvalóan nem a rokona volt az, hanem a másik, ismeretlen hang gazdája.
Nem látszott ijesztőnek az idegen, a kisfiú viszont teljes testével beleremegett látványába, és még jobban összehúzta magát. Tudta, mit fog mondani, fejében már visszhangzott is a meg nem történt bejelentés, a hír tárgyilagos és embertelen közlése, de nem akarta hallani a szavakat a férfi szájából.
Szaladni akart. De nem tudott. Vagyis... Nem a szobájából. Szaladni, ki a létezésből. Ez talán sikerült neki.
Nos, túlélve, ez is. Majd elmúlik. Szakjóztam még magamban pár percig ezt a kijelentést, majd beszedtem a párnám alá rejtett nyugtatóból még egyet.
Ugyanolyan nap lesz ez is, mint a többi. Megint próbálkozok. Megint reménykedek, hátha sikerül. Hmm... Mi van, ha ma tényleg sikerülnek a terveim? Meglátjuk.
Újabb végtag kerül a sütőbe.
Újabb baba kerül a halomra.
Újabb állatfaj pusztul ki.
Újabb fejsze szorul a fába.
Újabb koporsó utáni erőfeszítés hiúsul meg.
Újabb szálkák tobzódnak körmeim alatt, s törnek szilánkos álmokká ugyanitt, én magam pedig újabb álomba szenderülök.
Örök körforgás, újra, ma is. Egyszer még szeretném megszeretni.
Ugyanolyan nap lesz ez is, mint a többi. Megint próbálkozok. Megint reménykedek, hátha sikerül. Hmm... Mi van, ha ma tényleg sikerülnek a terveim? Meglátjuk.
Újabb végtag kerül a sütőbe.
Újabb baba kerül a halomra.
Újabb állatfaj pusztul ki.
Újabb fejsze szorul a fába.
Újabb koporsó utáni erőfeszítés hiúsul meg.
Újabb szálkák tobzódnak körmeim alatt, s törnek szilánkos álmokká ugyanitt, én magam pedig újabb álomba szenderülök.
Örök körforgás, újra, ma is. Egyszer még szeretném megszeretni.
Nem látok semmit, csak matt sötétséget. Olyan, mintha lebegnék a térben, az időben, a létezés és nem-létezés határán. Nem tudok visszamenni a megszokott helyeimre, nem tudok visszalépni az időben arra a pontra, amikor megtörtént, és ahol kezdődött, és azt sem tudom, hogy az oly sok állapot közül melyikben vagyok. Ezt nem éreztem még.
Zavarba jövök. Eddig mindvégig magabiztosan, kitartóan és céltudatosan cselekedtem, minden apró lépésemben teljesen biztos voltam, most pedig egyszerűen úgy érzem, tanácstalan és elveszett vagyok. Mi változhatott meg? Ugyanúgy csináltam mindent.
Nem kapok több időt értelmetlen kérdések feltevésére. A távolban fényt látok. Lángok. Talán végre megkezdődik az álom. A kisfiú magatehetetlenül állt, pontosabban lebegett a semmiben. Fények ölelték körbe őt, a sötétség elillant. Bús, tágra nyílt szemekkel nézte a távolban felcsapó lángokat. Fáklyák voltak. Több ember vitte őket. Parányi, kis méretű emberek, arcok nélkül. A magasba emelték karjaikat, és úgy masíroztak felé. Aprók voltak és távoliak, de egyre közelebb és közelebb értek. Ez nem álom. Támadást indítottak. Az ablakhoz rohanok, és talán most először felhúzom a redőnyt. Tisztán látok mindent: hosszú sorokban jönnek fáklyákkal a kezükben, és rengeteg egyéb felszereléssel és fegyverrel a hátukon. Ez az első alkalom, hogy úgy érzem, az én kis birodalmam veszélyben van.
Már az ajtón dörömbölnek. Hihetetlen. Rajtaütésszerű portya... Miért nem láttam előre? Mi történt? Mit hibáztam el? Hisz mindent ugyanúgy csináltam, és jó úton is jártam. Ezek, és ehhez hasonló értelmetlen kérdések cikáznak fejemben – pont, mint akkor. Akkor sem értettem semmit. Még oda sem érek, de a bejárati ajtót máris betörik. Ugyanúgy kezdődik minden, mint a múltkori támadásnál, ez viszont sokkal nagyobb és nívósabb sereg. Először nem engem akarnak, csak a mindenem, és mindent, amit felépítettem.
A konyhába mennek először. A sütőt szétverik, a bútorokat felgyújtják, az asztalon fekvő holttestet pedig elhurcolják. Soha nem néztem még rá az arcára eddig. Csak most.
A saját arcom látom rajta. Végig önmagam kínoztam, és önmagamból táplálkoztam.
Nem bírom nézni tovább, elszörnyülködök a látványtól. Visszavonulót fújok, és a szobámba rohanok. Már ezt is ellepték. A varrógép szétszedve, a babás doboz lángokban, a fát kegyetlen eszközökkel erőszakolják ki a talajból, a balták pedig... Azokat is sikeresen kiszedték a falból. Megragadják őket, és felém közelítenek velük. Elfutnék, de hátulról is bekerítettek. Igen. Az történik, mint a múltkor. Most én jövök. Miközben az ajtón folyamatosan áramlik be az erősítés, mindegyik kis termetű, arc nélküli ember felém jön, és mintha próbálnának összenyomni. De ez nem így van. Terelgetnek. Az ágy felé visznek, és sikeresen bele is fektetnek, majd szorosan hozzákötöznek. Érzem, ahogy álmosodom. Érzem, hogy le kell hunynom a szemem, pedig nem akarom, mert nem tudom mi vár rám. Jó itt. Nem akarok máshol lenni. Itt és most jó. Csak itt, és csak örökre, jó az én kis birodalmamban.
Gyorsakat pislogok amikor csak tudok. Megteszem azt, amit csak tudok, hogy itt maradjak. Az idegen alakok fölém hajolnak. Minden egyes villanás, pislantás után kezd egyre inkább kirajzolódni arcuk. De nem csak ez változik. A környezet is. A sötét falak fehérednek, és minden fényesebb lesz.
Fogynak az emberek. És most már van orruk, szájuk, valamint elnagyolt vonásaik és kezdetleges szemeik is.
Fogynak... Ahogy színesedik, ahogy körvonalazódik minden... Fogynak, egészen addig, ameddig csak ketten maradnak. Két nő. Krémszínű köpenyt viselnek. Egyik bal, másik jobb oldalról hajol fölém. A falak fehérek. Az ágy pedig... Még mindig fekszem egyben, de ez nem a sajátom.
Idegen helyen vagyok. Félek. Hadifogság lenne? Vagy... Nem, az nem lehet. Azt nem akarom. – Úgy tűnik ébren van – szólal meg az egyik nő. A másik semmit sem válaszol szóban, csak egy mosollyal reagál. Egy őszinte, kedves mosollyal. Én is akarok valami visszajelzést küldeni, de nem tudok. Csak szemlélek. – Hívom a doktor urat!
Pár percig nem történik semmi. A hölgy, aki mosolygott, leült mellém az ágyamra, valamit lapozgat, és néha rám néz. Ne nézzen rám. Kedves arca van, de annyira idegen. Rég láttam embereket. Nem szeretnék embereket látni. A szobámat akarom látni.
Idehívott valami orvost. Talán kaptam egy kis időt. Talán sikerülhet visszamenni oda – mert bármennyire nem akarom beismerni, tudom, hogy hol vagyok most. A valóságban.
Lehunyom a szemem, de a visszatérés csak nagy erőfeszítések és erős koncentráció árán sikerül. Az a kedves mosolyú nő próbál ott tartani, kísérlete azonban meghiúsul.
Otthon, édes otthon. Az én kis birodalmam. Megkönnyebbülten fekszem az ágyamon. Az Én ágyamon. Az Én szobámban. Már a láncokat sem érzem.
Felkelek. Szokásos reggeli rutinomhoz híven feltápászkodok az ágyból, de nem az a látvány fogad, aminek kellene. Leégett bútorok, hamu mindenütt, és gomolygó füst. Megsemmisült. Minden tervem, és mindaz, amit ittlétem alatt alkottam, fekete füstként gomolyog a szobában. A buszok körül terjengő füstre emlékeztet.
Ismerős dolgokat keresek, de semmit nem találok. Nincs varrógép, babásdoboz, fa, fejszék... Még redőny se. Világos van. Világos. Az én birodalmamban. Bennem. Mégis, ki tehette ezt?
– Én voltam – szólal meg egy női hang a hátam mögül. Ugye nem követett az a hölgy odakintről?
– Ki vagy te? – kérdezem, miközben óvatosan hátrafordulok. Ő is tudta, hogy erre a kérdésre nem kell válaszolnia. Hideg és meleg, öröm és fájdalom, élet és halál egyszerre futott végig testemen, és csaptak össze lelkemben. Anya volt az.
– Anya... – szólítom meg vékony hangon, dadogva.
– Kicsim... Vége van.
– Minek, Anya?
– Hát nem látod?
– De... Te voltál? Miért?
– Mert vége van. Nem maradhatsz itt.
– De te már nem... Már nem élsz. A busz… A buszbaleset...
– Ez igaz. Ne törd rajta magad tovább. Ez a hely épp annyira él, mint én.
– De te nem létezel...
– Pontosan. Remélem érted.
– Akkor én hogy vagyok itt, és miért jöttél ide egyáltalán?
– Ez a hely a Te birodalmad. Ez Te vagy. Itt minden Te vagy. Minden. És pontosan tudod, hogy én nem örülnék annak, hogy itt vagy.
– De az én birodalmam...
– Ez lenne a birodalmad? Hamu és füst? Uralkodóra van szüksége, de innen nincs hatalmad.
– Vissza kellene mennem... Oda?
– Élned kell És küzdened. Tudod, hogy ezt mondanám. Nem akarnám, hogy feladd.
– Akkor most...
– Menj, Kicsim. Szeretlek.
– Anya... Láthatlak még valaha? Eltűnt, elillant. Kavarog a füsttel együtt. Kavargok én is. Úgy érzem, az ájulás kerülget.
Zavarba jövök. Eddig mindvégig magabiztosan, kitartóan és céltudatosan cselekedtem, minden apró lépésemben teljesen biztos voltam, most pedig egyszerűen úgy érzem, tanácstalan és elveszett vagyok. Mi változhatott meg? Ugyanúgy csináltam mindent.
Nem kapok több időt értelmetlen kérdések feltevésére. A távolban fényt látok. Lángok. Talán végre megkezdődik az álom. A kisfiú magatehetetlenül állt, pontosabban lebegett a semmiben. Fények ölelték körbe őt, a sötétség elillant. Bús, tágra nyílt szemekkel nézte a távolban felcsapó lángokat. Fáklyák voltak. Több ember vitte őket. Parányi, kis méretű emberek, arcok nélkül. A magasba emelték karjaikat, és úgy masíroztak felé. Aprók voltak és távoliak, de egyre közelebb és közelebb értek. Ez nem álom. Támadást indítottak. Az ablakhoz rohanok, és talán most először felhúzom a redőnyt. Tisztán látok mindent: hosszú sorokban jönnek fáklyákkal a kezükben, és rengeteg egyéb felszereléssel és fegyverrel a hátukon. Ez az első alkalom, hogy úgy érzem, az én kis birodalmam veszélyben van.
Már az ajtón dörömbölnek. Hihetetlen. Rajtaütésszerű portya... Miért nem láttam előre? Mi történt? Mit hibáztam el? Hisz mindent ugyanúgy csináltam, és jó úton is jártam. Ezek, és ehhez hasonló értelmetlen kérdések cikáznak fejemben – pont, mint akkor. Akkor sem értettem semmit. Még oda sem érek, de a bejárati ajtót máris betörik. Ugyanúgy kezdődik minden, mint a múltkori támadásnál, ez viszont sokkal nagyobb és nívósabb sereg. Először nem engem akarnak, csak a mindenem, és mindent, amit felépítettem.
A konyhába mennek először. A sütőt szétverik, a bútorokat felgyújtják, az asztalon fekvő holttestet pedig elhurcolják. Soha nem néztem még rá az arcára eddig. Csak most.
A saját arcom látom rajta. Végig önmagam kínoztam, és önmagamból táplálkoztam.
Nem bírom nézni tovább, elszörnyülködök a látványtól. Visszavonulót fújok, és a szobámba rohanok. Már ezt is ellepték. A varrógép szétszedve, a babás doboz lángokban, a fát kegyetlen eszközökkel erőszakolják ki a talajból, a balták pedig... Azokat is sikeresen kiszedték a falból. Megragadják őket, és felém közelítenek velük. Elfutnék, de hátulról is bekerítettek. Igen. Az történik, mint a múltkor. Most én jövök. Miközben az ajtón folyamatosan áramlik be az erősítés, mindegyik kis termetű, arc nélküli ember felém jön, és mintha próbálnának összenyomni. De ez nem így van. Terelgetnek. Az ágy felé visznek, és sikeresen bele is fektetnek, majd szorosan hozzákötöznek. Érzem, ahogy álmosodom. Érzem, hogy le kell hunynom a szemem, pedig nem akarom, mert nem tudom mi vár rám. Jó itt. Nem akarok máshol lenni. Itt és most jó. Csak itt, és csak örökre, jó az én kis birodalmamban.
Gyorsakat pislogok amikor csak tudok. Megteszem azt, amit csak tudok, hogy itt maradjak. Az idegen alakok fölém hajolnak. Minden egyes villanás, pislantás után kezd egyre inkább kirajzolódni arcuk. De nem csak ez változik. A környezet is. A sötét falak fehérednek, és minden fényesebb lesz.
Fogynak az emberek. És most már van orruk, szájuk, valamint elnagyolt vonásaik és kezdetleges szemeik is.
Fogynak... Ahogy színesedik, ahogy körvonalazódik minden... Fogynak, egészen addig, ameddig csak ketten maradnak. Két nő. Krémszínű köpenyt viselnek. Egyik bal, másik jobb oldalról hajol fölém. A falak fehérek. Az ágy pedig... Még mindig fekszem egyben, de ez nem a sajátom.
Idegen helyen vagyok. Félek. Hadifogság lenne? Vagy... Nem, az nem lehet. Azt nem akarom. – Úgy tűnik ébren van – szólal meg az egyik nő. A másik semmit sem válaszol szóban, csak egy mosollyal reagál. Egy őszinte, kedves mosollyal. Én is akarok valami visszajelzést küldeni, de nem tudok. Csak szemlélek. – Hívom a doktor urat!
Pár percig nem történik semmi. A hölgy, aki mosolygott, leült mellém az ágyamra, valamit lapozgat, és néha rám néz. Ne nézzen rám. Kedves arca van, de annyira idegen. Rég láttam embereket. Nem szeretnék embereket látni. A szobámat akarom látni.
Idehívott valami orvost. Talán kaptam egy kis időt. Talán sikerülhet visszamenni oda – mert bármennyire nem akarom beismerni, tudom, hogy hol vagyok most. A valóságban.
Lehunyom a szemem, de a visszatérés csak nagy erőfeszítések és erős koncentráció árán sikerül. Az a kedves mosolyú nő próbál ott tartani, kísérlete azonban meghiúsul.
Otthon, édes otthon. Az én kis birodalmam. Megkönnyebbülten fekszem az ágyamon. Az Én ágyamon. Az Én szobámban. Már a láncokat sem érzem.
Felkelek. Szokásos reggeli rutinomhoz híven feltápászkodok az ágyból, de nem az a látvány fogad, aminek kellene. Leégett bútorok, hamu mindenütt, és gomolygó füst. Megsemmisült. Minden tervem, és mindaz, amit ittlétem alatt alkottam, fekete füstként gomolyog a szobában. A buszok körül terjengő füstre emlékeztet.
Ismerős dolgokat keresek, de semmit nem találok. Nincs varrógép, babásdoboz, fa, fejszék... Még redőny se. Világos van. Világos. Az én birodalmamban. Bennem. Mégis, ki tehette ezt?
– Én voltam – szólal meg egy női hang a hátam mögül. Ugye nem követett az a hölgy odakintről?
– Ki vagy te? – kérdezem, miközben óvatosan hátrafordulok. Ő is tudta, hogy erre a kérdésre nem kell válaszolnia. Hideg és meleg, öröm és fájdalom, élet és halál egyszerre futott végig testemen, és csaptak össze lelkemben. Anya volt az.
– Anya... – szólítom meg vékony hangon, dadogva.
– Kicsim... Vége van.
– Minek, Anya?
– Hát nem látod?
– De... Te voltál? Miért?
– Mert vége van. Nem maradhatsz itt.
– De te már nem... Már nem élsz. A busz… A buszbaleset...
– Ez igaz. Ne törd rajta magad tovább. Ez a hely épp annyira él, mint én.
– De te nem létezel...
– Pontosan. Remélem érted.
– Akkor én hogy vagyok itt, és miért jöttél ide egyáltalán?
– Ez a hely a Te birodalmad. Ez Te vagy. Itt minden Te vagy. Minden. És pontosan tudod, hogy én nem örülnék annak, hogy itt vagy.
– De az én birodalmam...
– Ez lenne a birodalmad? Hamu és füst? Uralkodóra van szüksége, de innen nincs hatalmad.
– Vissza kellene mennem... Oda?
– Élned kell És küzdened. Tudod, hogy ezt mondanám. Nem akarnám, hogy feladd.
– Akkor most...
– Menj, Kicsim. Szeretlek.
– Anya... Láthatlak még valaha? Eltűnt, elillant. Kavarog a füsttel együtt. Kavargok én is. Úgy érzem, az ájulás kerülget.
– Jó reggelt, Fiatalember! – köszönt kellemes mély hanggal egy bácsi.
– Ő a doktorbácsi! – súgja oda nekem a nő, aki elment telefonálni. A másiktól még mindig nem hallottam egy szót se. Csak néz engem, és mosolyog mindig ugyanolyan őszintén és bájosan. Ő miért nem szól hozzám? Ő szimpatikusabb.
– Már ébren van – közli az orvos. – Ha hamarosan reagál valamit... Minden rendben lesz.
– Hol vagyok? – nyögöm ki pár perc mozdulatlanság után. Az emberek arcára derűt csalok azzal, hogy megszólalok.
– A Városi Gyermekotthon kórházában – ehhez kapcsolódóan nincs több kérdésem. Talán mindent értek. Talán nem. Hallani is szeretném.
– Miért vagyok itt? És mióta? – kérdezem, holott tudom a választ.
– Ez egy... Hosszú történet. De majd elmeséljük, ha jobban leszel. Egyet véss a fejedbe. Már minden rendben.
– Nem. Ennyit már tudok biztosra. Soha semmi sem lesz rendben újra... Ugye segíteni fognak majd nekem?
– Igen. Ebben biztos lehetsz. Ha mást nem, azt hidd el, hogy a nehezén már túl vagy.
– Ki vagy te? – Én az ápolód vagyok.
– És te? – kérdezem ezúttal a kedves arcú fiatal nőre nézve. Most fog először megszólalni. – Én a nevelőd vagyok. Én fogom a gondodat viselni itt – bájos is csilingelő a hangja, pont amilyennek képzeltem. Illik hozzá.
– Ó, és majd elfelejtettem. Hoztam neked valamit. Már régóta tartogatom, csak vártam, hogy felébredj. Csak neked készítettem, otthon, saját kezűleg. Nézd! – mondja, majd egy varrott babát ad a kezembe. Nem tudom, honnan jött az az elvetemült ötlete, hogy egy korombeli fiúnak ilyet adjon, de... Pont olyan. Pont, mint amilyet alkotni akartam. A tökéletes darab.
Magamhoz szorítom olyan erősen amennyire csak tudom, majd miután kicsit lazítok rajta, tágra nyílt szemekkel a fiatal hölgyre nézek, és mintha évezredek óta most mosolyognék először.
– Ő a doktorbácsi! – súgja oda nekem a nő, aki elment telefonálni. A másiktól még mindig nem hallottam egy szót se. Csak néz engem, és mosolyog mindig ugyanolyan őszintén és bájosan. Ő miért nem szól hozzám? Ő szimpatikusabb.
– Már ébren van – közli az orvos. – Ha hamarosan reagál valamit... Minden rendben lesz.
– Hol vagyok? – nyögöm ki pár perc mozdulatlanság után. Az emberek arcára derűt csalok azzal, hogy megszólalok.
– A Városi Gyermekotthon kórházában – ehhez kapcsolódóan nincs több kérdésem. Talán mindent értek. Talán nem. Hallani is szeretném.
– Miért vagyok itt? És mióta? – kérdezem, holott tudom a választ.
– Ez egy... Hosszú történet. De majd elmeséljük, ha jobban leszel. Egyet véss a fejedbe. Már minden rendben.
– Nem. Ennyit már tudok biztosra. Soha semmi sem lesz rendben újra... Ugye segíteni fognak majd nekem?
– Igen. Ebben biztos lehetsz. Ha mást nem, azt hidd el, hogy a nehezén már túl vagy.
– Ki vagy te? – Én az ápolód vagyok.
– És te? – kérdezem ezúttal a kedves arcú fiatal nőre nézve. Most fog először megszólalni. – Én a nevelőd vagyok. Én fogom a gondodat viselni itt – bájos is csilingelő a hangja, pont amilyennek képzeltem. Illik hozzá.
– Ó, és majd elfelejtettem. Hoztam neked valamit. Már régóta tartogatom, csak vártam, hogy felébredj. Csak neked készítettem, otthon, saját kezűleg. Nézd! – mondja, majd egy varrott babát ad a kezembe. Nem tudom, honnan jött az az elvetemült ötlete, hogy egy korombeli fiúnak ilyet adjon, de... Pont olyan. Pont, mint amilyet alkotni akartam. A tökéletes darab.
Magamhoz szorítom olyan erősen amennyire csak tudom, majd miután kicsit lazítok rajta, tágra nyílt szemekkel a fiatal hölgyre nézek, és mintha évezredek óta most mosolyognék először.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése
(Atom)
Ennyit rólam
Hű. Reasy Brown "művész"néven garázdálkodom az internet bugyraiban, eléggé össze-vissza rendszerben foglalkozom több dologgal is, mint például írás, képszerkesztés, grafikakészítés, weblaptervezés , stb. Ezen a blogon ezeket az alkotásaimnak csúfolf valamiket igyekszem összegyűjteni.
Sasold meg!
Menő logó
Miszi Art
Lábujj team
Valóban, ez a modul feleslegesen van itt!
Ide kattintani nem biztonságos.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése