Megalkottam ezt a blogot, írtam rá két postot és feltöltöttem néhány írásom.
Aztán csak úgy itt hagytam, elárultam.
Ez az én egyszemélyes miniatűr tragédiám :(((((((((((((((((((( (szigorúan sem több vagy kevesebb száj a szmájlinak (vagy ezt is emojinak szokás hívni már?))
Valamit kezdeni kéne ezzel.
Aztán csak úgy itt hagytam, elárultam.
Ez az én egyszemélyes miniatűr tragédiám :(((((((((((((((((((( (szigorúan sem több vagy kevesebb száj a szmájlinak (vagy ezt is emojinak szokás hívni már?))
Valamit kezdeni kéne ezzel.
Hétköznapi időutazós történet egyszálgitáros indie zenékkel, emberi karakterekkel, és azok saját kis tragédiájával
Ahhoz képest mekkora kockának nevezem magam, rég volt már, hogy valami újabb játékkal játsszak - az pedig pláne, hogy teljesen be is fejezzem. Az pedig már tényleg abszurd, hogy hallgassak másvalakinek az ajánlására, és úgy próbáljak ki valamit. Egy gyors egy-két órányi kóstoló után azonban mégis belevetettem magam a Life is Strange világába. És jól sejted: nem azért fejeztem be, és nem azért kezdek róla ennyire különlegesen írni, mert szar játék lett volna.
Ismerősi köröm többnyire megosztóan vélekedik a játékról: van olyan akit teljesen elvarázsolt és abszolút kedvencként tekint rá, és van aki száját húzva csak annyit mondott, "nem volt ez olyan rossz".
Annyi viszont biztos, hogy bármennyire is szippant be egy játékost a Life is Strange, egy nagyon különleges élményt ad.
Főszereplőnk, Maxine Caulfield egy 18 éves lány, aki egy tanévre elköltözött otthonról, hogy a híres Blackwell Academy-n tanuljon fotográfiát, Arcadia Bay városában - ami egyébként szülővárosa is egyben. A történet elején Max egy furcsa álmot lát: a világítótoronynál sétál, és nézi, ahogy egy tornádó elpusztítja a várost. Nem sokkal később ráébred arra, hogy képes néhány percet visszautazni az időben. Hamarosan gyerekkori legjobb barátjával, Chloe-val is találkozik, akivel jóba van igaz, de nemigen örül neki, hogy Max anno csak úgy lelépett a városból, és nem tartotta vele a kapcsolatot.
Ééés innentől kezdve már minden spoileres lenne, tehát ennyit az alapszituációról. Nem igazán derül ki belőle sok, viszont ha spoilereznék, nagyon elrontanék egy esetleges későbbi élményt azoknak, akik még nem játszottak vele.
Ismerősi köröm többnyire megosztóan vélekedik a játékról: van olyan akit teljesen elvarázsolt és abszolút kedvencként tekint rá, és van aki száját húzva csak annyit mondott, "nem volt ez olyan rossz".
Annyi viszont biztos, hogy bármennyire is szippant be egy játékost a Life is Strange, egy nagyon különleges élményt ad.
Főszereplőnk, Maxine Caulfield egy 18 éves lány, aki egy tanévre elköltözött otthonról, hogy a híres Blackwell Academy-n tanuljon fotográfiát, Arcadia Bay városában - ami egyébként szülővárosa is egyben. A történet elején Max egy furcsa álmot lát: a világítótoronynál sétál, és nézi, ahogy egy tornádó elpusztítja a várost. Nem sokkal később ráébred arra, hogy képes néhány percet visszautazni az időben. Hamarosan gyerekkori legjobb barátjával, Chloe-val is találkozik, akivel jóba van igaz, de nemigen örül neki, hogy Max anno csak úgy lelépett a városból, és nem tartotta vele a kapcsolatot.
Ééés innentől kezdve már minden spoileres lenne, tehát ennyit az alapszituációról. Nem igazán derül ki belőle sok, viszont ha spoilereznék, nagyon elrontanék egy esetleges későbbi élményt azoknak, akik még nem játszottak vele.
All the burdens gone, open the chest once more...
(Nightwish - Dark Chest of Wonders)
Még hónaljcirkáló koromban, talán úgy 10-11 évesen találkoztam először a Nightwish nevével. Akkoriban lényegesen kevesebb zenét hallgattam mint ma, és annak ellenére hogy még nem alakult ki zenei ízlésem, könnyen elragadott a csapat különleges, egyedi hangzásvilága, ahogyan a rockot és metált vegyítik a szimfonikus zenével.
Ennyi idősen még teljesen lehetetlennek tűnt, hogy élőben láthassam őket. És, az igazat megvallva, bele sem gondoltam, milyen lenne - ennyi idősen még elérhetetlennek és távolinak tűnt minden.
Az akkori énem feltételezem nem gondolta volna, hogy 7-8 évvel később egy Nightwish koncerten szerzem meg az eddigi legjobb koncertélményem.
Tud fantasztikusan jó lenni egy egész kicsi koncert is - legutóbb például Paddy and the rats-en voltam egy szegedi romkocsmában, és az is nagyon bejött -, viszont más érzés, más élmény egy sportarénában, grandiózus körítéssel "kiélni magad" a kedvenc számaidra.
 |
| Nem budapesti kép, de mienk is így nézhetett ki nagyjából. |
“Egy év, és itt leszek. Várj rám, kérlek!” – áll a papírcetlin.
Egy év. Háromszázhatvanöt nap. Épp ennyi idő telt el.
Épp ennyi ideje hagyott itt.
Épp ennyi ideje tart a legszörnyűbb rabság.
Épp ennyi ideje hagyott itt az a hazug szemétláda.
Nem nem hibáztatom. Én sem jönnék vissza, ha megérezném a szabadság illatát.
Rohadjon meg. Még itt van a mai napja, hogy visszatérjen, de... Rohadjon meg. Miért nekem jutott ez? És miért nem tudott magával vinni?
Ne, ne rohadjon meg. Megbolondultam. Hisz megértem: én is ezt tettem volna. Indulatos vagyok, igen. Indulatos, mert vagyok akkora hülye, hiszékeny kisfiú, hogy a végsőkig reménykedem.
Ó báttyám, Ó, báttyus. Mi lesz, ha tényleg eljössz?
Léptek.
Báttyus?
Lassú, dörömbölő léptek.
Nem báttyus.
Csak ő. A nevelőapám. Akarom mondani, az apám – máskülönben repetát is kapnék.
Közeledtét vészesen jelzik az ajtófélfa mellett heverő csörömpölő csempedarabok.
Itt minden tudna mesélni. Még a bekartonozott felületű ajtó is. Épp úgy tűnt el belőle az üveg, mint arról apa játékos, leskelődő tekintete.
Hupsz. Ez a karton ép most szakadt be. Biztos mérges lesz, ha megint be kell foltozni, de nem tehetek arról, hogy részegen megint mellényúlt a kilincsnek.
Hmm. Tehetek én egyáltalán bármiről is?
Választ önmagamtól nem kaphatok, így gondolkodási időt sem érdemlek: csapódik az ajtó, szaporodnak a szegélyről levetődő szilánkok.
Megjött. Kezdődik a szokásos rituálé – avagy, a nagyéremű szórakoztatása.
Talán egy nap én is megértem, miért annyira élvezetes ez.
De ez nem a mai napon lesz. Ma sem leszek szórakoztatott, maradok a szórakoztató.
Mackós testével, kócos hajával, rendezetlen szakállával és szakadt ruháival hamarosan elém is ér,, maga mögött egy jókora piaszagú felhőt vonszolva.
Próbálok nem odafigyelni – vagy minél hamarabb elájulni.
Bal kezével a levegőbe emel, jobbal pedig ütésre készül.
Zajlik a játszma.
Az egzotikus csatakiáltások és morgások mellett nem esik nehezemre felfigyelni egy másik zajra.
Csörömpölés.
A csempeszilánkok.
Egy árnyék.
Báttyus?
Egy ajtóban álló alak.
Báttyus.
Nevelőa... Izé, apa viszont nem veszi észre.
Dobbant egyet. Mindketten felé nézünk. Az ütések abbamaradnak, a tér és az idő megfagy, én továbbra is lógok a levegőben.
– Vége van – töri meg a csendet a báttyám. A hősöm.
Apa... Khmm... Nevelőapa tátott szájjal pottyant le engem a földre.
Ragadj meg báttyus, és vigyél ki innen. Legyél a hősöm.
De Báttyus nem ragad meg. Báttyus az ittas férfihoz lép, és addig veri, míg a vér el nem kezd ömleni belőle.
Ez lenne a hősöm?
Báttyus.
Rohadj meg.
Követte a füstöt. Letért a főútról, és kisebb utcákon haladt, majd megint egy szélesebb úton kötött ki. Akár haza is tudott volna menni innen – pont az ellenkező irány, mint amerre ő szokott, de ugyanoda vezette volna.
A tömény fekete füst továbbra is változatlanul gomolygott fel az egekbe, mintha csak arra várt volna, hogy a kisfiú odaérjen forrásához. Beletelt némi időbe, mire közelebb került, hallani azonban továbbra se hallott semmit: se mentőautók, se szirénák, se madárcsicsergés, semmi utcai nesz – és még saját léptei helyett is csak tompa puffanások.
Amint befordult egy meredek kanyarban, már látta is a kereszteződést, a füst eredetét. Buszokat látott. Sok buszt. Néhányat felborulva az út mentén, néhányat házak falába fúródva, néhányat egymás hegyén hátán, s akadt olyan is, amely csak egy helyben állt, és füstölt. Embereket nem látott. Nem voltak rendőrök, nem voltak mentősök, nem voltak halottak, nem voltak túlélők, sem járókelők. Csak ő volt ott. És valami zaj, amit egyre erősebben hallott. Kiáltások és szirénák egyvelege. Hangos halálhörgések, elfojtott sikolyok, és éles mentőautó szirénák.
Ez nem lehet igaz. Már megint ott voltam. Miért megyek vissza mindig oda? Újra és újra ábrándokat kergetek. Mindig azt hiszem, meg tudom változtatni, pedig folyton csak az jut eszembe, milyen is volt... Noha igazából sosem voltam ott. Fogalmam sincs, milyen lehetett. Csak a bolond elmém rajzol abszurd képeket elém.
Ez is csak egy újabb nap, amikor el kell viselnem, és együtt kell vele élnem. De most már végre újra itt vagyok. Az én szobámban. Az én otthonomban. Az én világomban. Ugyanolyan minden, mint volt, mint amilyennek az álom előtt hagytam. Sötét van, csupán a redőny alól szűrődik be egy kevéske halvány sötétkék fény. Fogalmam sincs, hogy honnan jön, de már jó ideje része mindennapjaimnak, és neki köszönhetően legalább minimálisan látok valamit idebent.
Felkelek az ágyból, a falhoz sétálok, és rothadó felületéről leemelek egy tetszőleges fejszét. Karommal nagyot lendítek, és levágom az ajtón lévő lakatot, ami talán már ezer éve rozsdásodott rajta. Miután ezzel megvagyok, baltával a kezemben kitámolygok a nappaliba. Mintha csak tegnap jártam volna idekint – lehet, tényleg ekkor.
Milyen mocskos egy ház. Emlékszem még arra az időkre, amikor tiszta és rendezett volt... Álszentség. Most már olyan, amilyennek lennie kell. Amilyennek megérdemli. Megérdemlem. Átvonszolom magam a nagyszobai mocsáron, a konyhába kiérve pedig az étkező asztal mellé lépek. Még szerencse, hogy magamnál hagytam a baltát. Ismételten suhintok vele egyet, s az így levágott emberi lábat rutinos mozdulatokkal beteszem a sütőbe. Amíg sül, betakarom az asztalon fekvő embert – meg voltam fázva, amikor az történt. Nem akarom, hogy ő is meg legyen.
A sütő csilingel, én pedig kiveszem a csirkecombot. A konyhát még azelőtt sem szerettem, így a szobámba menekülök, hogy elfogyaszthassam az ínycsiklandó falatokat.
Amikor már az utolsó cafatokat tömködöm be a számba, eltűnődök, mihez is kezdjek. Eszmefuttatásom nem tart sokáig, ugyanis megpillantom a varrógépet, és eszembe jut, hogy tegnap este épp félbe kellett hagynom a munkát. Most tehát leülök a mellé helyezett, gerendákkal a padlóhoz rögzített buszülésre, és folytatom a rongybabát. Túl lányos munka ez, nem nekem való, de hiába... Más módom sajnos nincsen, hogy meg tudjam alkotni, ezzel kell beérnem. Akárhányszor végigfut az az elmélet a fejemen, miszerint jobb módot kéne keresnem, vetek egy pillantást az ülésem melletti dobozra, és végigmérem az abból tornyosuló félkész babákat. Meggyőződöm róla, hogy valóban jó ez így, már közel járok, csak... Egyik sem tökéletes. Van még min dolgoznom.
Megy ez is a többi közé. Nem tudok koncentrálni, nincs egyben a tudatom, ahogy pedig a darabjait próbálom összeszedni, elvonja figyelmem a belső ablakpárkányon csőröző madárpár, de miután visszaestem a valótlanságba, már azt is észrevettem, hogy csak egy csótányon veszekedtek, s miután a baloldali megkaparintotta, egy elegáns mozdulattal lenyisszantotta annak fejét, majd egy még elegánsabbal a másik madár felé masírozott és letaszította azt a párkányról.
Megy az élet, ahogy látom. S ezzel egy újabb csonka baba kerül a kupac tetejére.
Bármikor is jöjjön el a megfelelő idő és tudatállapot, hogy létrehozzam a tökéleteset, szükségem lesz még más dolgokra is. A szobám egyik falához lépek – nem ahhoz, melyben a fejszék vannak –, beállok az elé rajzolt pentagram alakzatba és az ismeretlen nyelven felírt szimbólumokat olvasgatom. A nyelvet talán nem ismerem, de a felírt jelek jelentését és kiejtését viszont igen. Halkan mormolom őket magamban, de most sem történik semmi, csak a démonok súgnak össze a hátam mögött, az angyalok némák.
Erre sem pazarlok több időt. Kiveszek inkább egy újabb fejszét a falból, és a szobám egyik sarkában cseperedett fához lépek. Jól tudja már az áldozat, hogy mi lesz a sorsa: csatlakozik elődeihez. Vagyis... Remélhetőleg épphogy nem... Nem akarok újabb kudarcot.
Megpróbálom tehát ma is, újra. Elkezdem kivágni az ártatlan fát. Ártatlansága azonban túl mélyre hatol, de nem nekem, hanem a baltának, és így egy újabb fejsze ragad benne törzsében. Így megy ez, sajnos fogyóeszközzé lett nyilvánítva a fejsze, pedig nem kéne annak lennie – túl sok mindenre használom. Ugyanazt csinálom ezzel is, mint azokkal, melyek korábban ezt a végzetet érdemelték ki: két kezemmel a fatörzsnek feszülök, és megpróbálom kikaparni onnan. A szituációhoz hasonlóan az eredmény is ugyanaz: a fejsze kint, az álmaim és reményeim pedig szétszórva fúródtak be a körmeim alá – ma sem lesz koporsó.
Ma sem lesz megnyugvás.
Ma is elfáradtam.
Most is csak újabb rémálmokat várok.
Jöjjenek hát. T
alán a támadások ideje is eljön majd ismét. Az ablakon nem látok ki, de érzem, hogy odakint vannak, és már toborozzák csapataikat. Mély barlangokban rejtőznek, és féktelen hadjáratokat indítanak. Vadak és agresszívek, nem vezérli őket semmi, csak a szemükben lobogó pokoli tűz. El akarnak kapni, és el akarnak vinni. El, egy ismeretlen helyre, ahol már jártam, igaz, de túl valóságos volt.
Most viszont még csak az álmok jönnek. Lehunyom szemem, és ahogy azt már megszoktam, saját magamat látom ismét – az ártatlan kisfiút...
Ez is csak egy újabb nap, amikor el kell viselnem, és együtt kell vele élnem. De most már végre újra itt vagyok. Az én szobámban. Az én otthonomban. Az én világomban. Ugyanolyan minden, mint volt, mint amilyennek az álom előtt hagytam. Sötét van, csupán a redőny alól szűrődik be egy kevéske halvány sötétkék fény. Fogalmam sincs, hogy honnan jön, de már jó ideje része mindennapjaimnak, és neki köszönhetően legalább minimálisan látok valamit idebent.
Felkelek az ágyból, a falhoz sétálok, és rothadó felületéről leemelek egy tetszőleges fejszét. Karommal nagyot lendítek, és levágom az ajtón lévő lakatot, ami talán már ezer éve rozsdásodott rajta. Miután ezzel megvagyok, baltával a kezemben kitámolygok a nappaliba. Mintha csak tegnap jártam volna idekint – lehet, tényleg ekkor.
Milyen mocskos egy ház. Emlékszem még arra az időkre, amikor tiszta és rendezett volt... Álszentség. Most már olyan, amilyennek lennie kell. Amilyennek megérdemli. Megérdemlem. Átvonszolom magam a nagyszobai mocsáron, a konyhába kiérve pedig az étkező asztal mellé lépek. Még szerencse, hogy magamnál hagytam a baltát. Ismételten suhintok vele egyet, s az így levágott emberi lábat rutinos mozdulatokkal beteszem a sütőbe. Amíg sül, betakarom az asztalon fekvő embert – meg voltam fázva, amikor az történt. Nem akarom, hogy ő is meg legyen.
A sütő csilingel, én pedig kiveszem a csirkecombot. A konyhát még azelőtt sem szerettem, így a szobámba menekülök, hogy elfogyaszthassam az ínycsiklandó falatokat.
Amikor már az utolsó cafatokat tömködöm be a számba, eltűnődök, mihez is kezdjek. Eszmefuttatásom nem tart sokáig, ugyanis megpillantom a varrógépet, és eszembe jut, hogy tegnap este épp félbe kellett hagynom a munkát. Most tehát leülök a mellé helyezett, gerendákkal a padlóhoz rögzített buszülésre, és folytatom a rongybabát. Túl lányos munka ez, nem nekem való, de hiába... Más módom sajnos nincsen, hogy meg tudjam alkotni, ezzel kell beérnem. Akárhányszor végigfut az az elmélet a fejemen, miszerint jobb módot kéne keresnem, vetek egy pillantást az ülésem melletti dobozra, és végigmérem az abból tornyosuló félkész babákat. Meggyőződöm róla, hogy valóban jó ez így, már közel járok, csak... Egyik sem tökéletes. Van még min dolgoznom.
Megy ez is a többi közé. Nem tudok koncentrálni, nincs egyben a tudatom, ahogy pedig a darabjait próbálom összeszedni, elvonja figyelmem a belső ablakpárkányon csőröző madárpár, de miután visszaestem a valótlanságba, már azt is észrevettem, hogy csak egy csótányon veszekedtek, s miután a baloldali megkaparintotta, egy elegáns mozdulattal lenyisszantotta annak fejét, majd egy még elegánsabbal a másik madár felé masírozott és letaszította azt a párkányról.
Megy az élet, ahogy látom. S ezzel egy újabb csonka baba kerül a kupac tetejére.
Bármikor is jöjjön el a megfelelő idő és tudatállapot, hogy létrehozzam a tökéleteset, szükségem lesz még más dolgokra is. A szobám egyik falához lépek – nem ahhoz, melyben a fejszék vannak –, beállok az elé rajzolt pentagram alakzatba és az ismeretlen nyelven felírt szimbólumokat olvasgatom. A nyelvet talán nem ismerem, de a felírt jelek jelentését és kiejtését viszont igen. Halkan mormolom őket magamban, de most sem történik semmi, csak a démonok súgnak össze a hátam mögött, az angyalok némák.
Erre sem pazarlok több időt. Kiveszek inkább egy újabb fejszét a falból, és a szobám egyik sarkában cseperedett fához lépek. Jól tudja már az áldozat, hogy mi lesz a sorsa: csatlakozik elődeihez. Vagyis... Remélhetőleg épphogy nem... Nem akarok újabb kudarcot.
Megpróbálom tehát ma is, újra. Elkezdem kivágni az ártatlan fát. Ártatlansága azonban túl mélyre hatol, de nem nekem, hanem a baltának, és így egy újabb fejsze ragad benne törzsében. Így megy ez, sajnos fogyóeszközzé lett nyilvánítva a fejsze, pedig nem kéne annak lennie – túl sok mindenre használom. Ugyanazt csinálom ezzel is, mint azokkal, melyek korábban ezt a végzetet érdemelték ki: két kezemmel a fatörzsnek feszülök, és megpróbálom kikaparni onnan. A szituációhoz hasonlóan az eredmény is ugyanaz: a fejsze kint, az álmaim és reményeim pedig szétszórva fúródtak be a körmeim alá – ma sem lesz koporsó.
Ma sem lesz megnyugvás.
Ma is elfáradtam.
Most is csak újabb rémálmokat várok.
Jöjjenek hát. T
alán a támadások ideje is eljön majd ismét. Az ablakon nem látok ki, de érzem, hogy odakint vannak, és már toborozzák csapataikat. Mély barlangokban rejtőznek, és féktelen hadjáratokat indítanak. Vadak és agresszívek, nem vezérli őket semmi, csak a szemükben lobogó pokoli tűz. El akarnak kapni, és el akarnak vinni. El, egy ismeretlen helyre, ahol már jártam, igaz, de túl valóságos volt.
Most viszont még csak az álmok jönnek. Lehunyom szemem, és ahogy azt már megszoktam, saját magamat látom ismét – az ártatlan kisfiút...
A szobájában volt. Teljesen máshogy nézett ki az a hely akkor. Az ablakpárkányon könyökölt, és bámult kifelé az éjjeli, csillagos égboltra. A helyiségben teljes sötétség uralkodott, csak az utcáról bevilágító lámpa adott épp annyi fényt, hogy néhány tárgy körvonala kirajzolódjon.
Próbálta elterelni a gondolatait. Motyogásokat hallott odakintről, két ember beszélgetett. Az egyik egy ismeretlen férfihang tulajdonosa, a másik pedig... Ismerős volt, de nem tudta beazonosítani. Talán az egyik keresztszülője vagy nagyszülője lehetett, de csak tippjei lehettek.
A kisfiúnak szerencsére sikerült többször is elbambulnia, így képes volt elvonni figyelmét. De igazából semmire sem figyelt, csak úgy létezett. Nem voltak már csillagok, nem volt égbolt, ablakpárkány, és aggasztó párbeszédek sem.
Ebből a tökéletes állapotból egy éles kopogás billentette ki. Halk volt, és bár gyengéden érte az ajtót, mégis úgy hatott a fiúra, mintha a lelke peremén ütögettek volna egy vékony üveglemezt. A lemez megrepedt, a fiú felkapta a fejét, és az ajtóra nézett. Semmit sem reagált. Az ajtó néhány másodperc múlva lassan kinyílt, és benézett rajta egy öltönyös, idős, keserű arcú alak. Nyilvánvalóan nem a rokona volt az, hanem a másik, ismeretlen hang gazdája.
Nem látszott ijesztőnek az idegen, a kisfiú viszont teljes testével beleremegett látványába, és még jobban összehúzta magát. Tudta, mit fog mondani, fejében már visszhangzott is a meg nem történt bejelentés, a hír tárgyilagos és embertelen közlése, de nem akarta hallani a szavakat a férfi szájából.
Szaladni akart. De nem tudott. Vagyis... Nem a szobájából. Szaladni, ki a létezésből. Ez talán sikerült neki.
Ebből a tökéletes állapotból egy éles kopogás billentette ki. Halk volt, és bár gyengéden érte az ajtót, mégis úgy hatott a fiúra, mintha a lelke peremén ütögettek volna egy vékony üveglemezt. A lemez megrepedt, a fiú felkapta a fejét, és az ajtóra nézett. Semmit sem reagált. Az ajtó néhány másodperc múlva lassan kinyílt, és benézett rajta egy öltönyös, idős, keserű arcú alak. Nyilvánvalóan nem a rokona volt az, hanem a másik, ismeretlen hang gazdája.
Nem látszott ijesztőnek az idegen, a kisfiú viszont teljes testével beleremegett látványába, és még jobban összehúzta magát. Tudta, mit fog mondani, fejében már visszhangzott is a meg nem történt bejelentés, a hír tárgyilagos és embertelen közlése, de nem akarta hallani a szavakat a férfi szájából.
Szaladni akart. De nem tudott. Vagyis... Nem a szobájából. Szaladni, ki a létezésből. Ez talán sikerült neki.
Nos, túlélve, ez is. Majd elmúlik. Szakjóztam még magamban pár percig ezt a kijelentést, majd beszedtem a párnám alá rejtett nyugtatóból még egyet.
Ugyanolyan nap lesz ez is, mint a többi. Megint próbálkozok. Megint reménykedek, hátha sikerül. Hmm... Mi van, ha ma tényleg sikerülnek a terveim? Meglátjuk.
Újabb végtag kerül a sütőbe.
Újabb baba kerül a halomra.
Újabb állatfaj pusztul ki.
Újabb fejsze szorul a fába.
Újabb koporsó utáni erőfeszítés hiúsul meg.
Újabb szálkák tobzódnak körmeim alatt, s törnek szilánkos álmokká ugyanitt, én magam pedig újabb álomba szenderülök.
Örök körforgás, újra, ma is. Egyszer még szeretném megszeretni.
Ugyanolyan nap lesz ez is, mint a többi. Megint próbálkozok. Megint reménykedek, hátha sikerül. Hmm... Mi van, ha ma tényleg sikerülnek a terveim? Meglátjuk.
Újabb végtag kerül a sütőbe.
Újabb baba kerül a halomra.
Újabb állatfaj pusztul ki.
Újabb fejsze szorul a fába.
Újabb koporsó utáni erőfeszítés hiúsul meg.
Újabb szálkák tobzódnak körmeim alatt, s törnek szilánkos álmokká ugyanitt, én magam pedig újabb álomba szenderülök.
Örök körforgás, újra, ma is. Egyszer még szeretném megszeretni.
Nem látok semmit, csak matt sötétséget. Olyan, mintha lebegnék a térben, az időben, a létezés és nem-létezés határán. Nem tudok visszamenni a megszokott helyeimre, nem tudok visszalépni az időben arra a pontra, amikor megtörtént, és ahol kezdődött, és azt sem tudom, hogy az oly sok állapot közül melyikben vagyok. Ezt nem éreztem még.
Zavarba jövök. Eddig mindvégig magabiztosan, kitartóan és céltudatosan cselekedtem, minden apró lépésemben teljesen biztos voltam, most pedig egyszerűen úgy érzem, tanácstalan és elveszett vagyok. Mi változhatott meg? Ugyanúgy csináltam mindent.
Nem kapok több időt értelmetlen kérdések feltevésére. A távolban fényt látok. Lángok. Talán végre megkezdődik az álom. A kisfiú magatehetetlenül állt, pontosabban lebegett a semmiben. Fények ölelték körbe őt, a sötétség elillant. Bús, tágra nyílt szemekkel nézte a távolban felcsapó lángokat. Fáklyák voltak. Több ember vitte őket. Parányi, kis méretű emberek, arcok nélkül. A magasba emelték karjaikat, és úgy masíroztak felé. Aprók voltak és távoliak, de egyre közelebb és közelebb értek. Ez nem álom. Támadást indítottak. Az ablakhoz rohanok, és talán most először felhúzom a redőnyt. Tisztán látok mindent: hosszú sorokban jönnek fáklyákkal a kezükben, és rengeteg egyéb felszereléssel és fegyverrel a hátukon. Ez az első alkalom, hogy úgy érzem, az én kis birodalmam veszélyben van.
Már az ajtón dörömbölnek. Hihetetlen. Rajtaütésszerű portya... Miért nem láttam előre? Mi történt? Mit hibáztam el? Hisz mindent ugyanúgy csináltam, és jó úton is jártam. Ezek, és ehhez hasonló értelmetlen kérdések cikáznak fejemben – pont, mint akkor. Akkor sem értettem semmit. Még oda sem érek, de a bejárati ajtót máris betörik. Ugyanúgy kezdődik minden, mint a múltkori támadásnál, ez viszont sokkal nagyobb és nívósabb sereg. Először nem engem akarnak, csak a mindenem, és mindent, amit felépítettem.
A konyhába mennek először. A sütőt szétverik, a bútorokat felgyújtják, az asztalon fekvő holttestet pedig elhurcolják. Soha nem néztem még rá az arcára eddig. Csak most.
A saját arcom látom rajta. Végig önmagam kínoztam, és önmagamból táplálkoztam.
Nem bírom nézni tovább, elszörnyülködök a látványtól. Visszavonulót fújok, és a szobámba rohanok. Már ezt is ellepték. A varrógép szétszedve, a babás doboz lángokban, a fát kegyetlen eszközökkel erőszakolják ki a talajból, a balták pedig... Azokat is sikeresen kiszedték a falból. Megragadják őket, és felém közelítenek velük. Elfutnék, de hátulról is bekerítettek. Igen. Az történik, mint a múltkor. Most én jövök. Miközben az ajtón folyamatosan áramlik be az erősítés, mindegyik kis termetű, arc nélküli ember felém jön, és mintha próbálnának összenyomni. De ez nem így van. Terelgetnek. Az ágy felé visznek, és sikeresen bele is fektetnek, majd szorosan hozzákötöznek. Érzem, ahogy álmosodom. Érzem, hogy le kell hunynom a szemem, pedig nem akarom, mert nem tudom mi vár rám. Jó itt. Nem akarok máshol lenni. Itt és most jó. Csak itt, és csak örökre, jó az én kis birodalmamban.
Gyorsakat pislogok amikor csak tudok. Megteszem azt, amit csak tudok, hogy itt maradjak. Az idegen alakok fölém hajolnak. Minden egyes villanás, pislantás után kezd egyre inkább kirajzolódni arcuk. De nem csak ez változik. A környezet is. A sötét falak fehérednek, és minden fényesebb lesz.
Fogynak az emberek. És most már van orruk, szájuk, valamint elnagyolt vonásaik és kezdetleges szemeik is.
Fogynak... Ahogy színesedik, ahogy körvonalazódik minden... Fogynak, egészen addig, ameddig csak ketten maradnak. Két nő. Krémszínű köpenyt viselnek. Egyik bal, másik jobb oldalról hajol fölém. A falak fehérek. Az ágy pedig... Még mindig fekszem egyben, de ez nem a sajátom.
Idegen helyen vagyok. Félek. Hadifogság lenne? Vagy... Nem, az nem lehet. Azt nem akarom. – Úgy tűnik ébren van – szólal meg az egyik nő. A másik semmit sem válaszol szóban, csak egy mosollyal reagál. Egy őszinte, kedves mosollyal. Én is akarok valami visszajelzést küldeni, de nem tudok. Csak szemlélek. – Hívom a doktor urat!
Pár percig nem történik semmi. A hölgy, aki mosolygott, leült mellém az ágyamra, valamit lapozgat, és néha rám néz. Ne nézzen rám. Kedves arca van, de annyira idegen. Rég láttam embereket. Nem szeretnék embereket látni. A szobámat akarom látni.
Idehívott valami orvost. Talán kaptam egy kis időt. Talán sikerülhet visszamenni oda – mert bármennyire nem akarom beismerni, tudom, hogy hol vagyok most. A valóságban.
Lehunyom a szemem, de a visszatérés csak nagy erőfeszítések és erős koncentráció árán sikerül. Az a kedves mosolyú nő próbál ott tartani, kísérlete azonban meghiúsul.
Otthon, édes otthon. Az én kis birodalmam. Megkönnyebbülten fekszem az ágyamon. Az Én ágyamon. Az Én szobámban. Már a láncokat sem érzem.
Felkelek. Szokásos reggeli rutinomhoz híven feltápászkodok az ágyból, de nem az a látvány fogad, aminek kellene. Leégett bútorok, hamu mindenütt, és gomolygó füst. Megsemmisült. Minden tervem, és mindaz, amit ittlétem alatt alkottam, fekete füstként gomolyog a szobában. A buszok körül terjengő füstre emlékeztet.
Ismerős dolgokat keresek, de semmit nem találok. Nincs varrógép, babásdoboz, fa, fejszék... Még redőny se. Világos van. Világos. Az én birodalmamban. Bennem. Mégis, ki tehette ezt?
– Én voltam – szólal meg egy női hang a hátam mögül. Ugye nem követett az a hölgy odakintről?
– Ki vagy te? – kérdezem, miközben óvatosan hátrafordulok. Ő is tudta, hogy erre a kérdésre nem kell válaszolnia. Hideg és meleg, öröm és fájdalom, élet és halál egyszerre futott végig testemen, és csaptak össze lelkemben. Anya volt az.
– Anya... – szólítom meg vékony hangon, dadogva.
– Kicsim... Vége van.
– Minek, Anya?
– Hát nem látod?
– De... Te voltál? Miért?
– Mert vége van. Nem maradhatsz itt.
– De te már nem... Már nem élsz. A busz… A buszbaleset...
– Ez igaz. Ne törd rajta magad tovább. Ez a hely épp annyira él, mint én.
– De te nem létezel...
– Pontosan. Remélem érted.
– Akkor én hogy vagyok itt, és miért jöttél ide egyáltalán?
– Ez a hely a Te birodalmad. Ez Te vagy. Itt minden Te vagy. Minden. És pontosan tudod, hogy én nem örülnék annak, hogy itt vagy.
– De az én birodalmam...
– Ez lenne a birodalmad? Hamu és füst? Uralkodóra van szüksége, de innen nincs hatalmad.
– Vissza kellene mennem... Oda?
– Élned kell És küzdened. Tudod, hogy ezt mondanám. Nem akarnám, hogy feladd.
– Akkor most...
– Menj, Kicsim. Szeretlek.
– Anya... Láthatlak még valaha? Eltűnt, elillant. Kavarog a füsttel együtt. Kavargok én is. Úgy érzem, az ájulás kerülget.
Zavarba jövök. Eddig mindvégig magabiztosan, kitartóan és céltudatosan cselekedtem, minden apró lépésemben teljesen biztos voltam, most pedig egyszerűen úgy érzem, tanácstalan és elveszett vagyok. Mi változhatott meg? Ugyanúgy csináltam mindent.
Nem kapok több időt értelmetlen kérdések feltevésére. A távolban fényt látok. Lángok. Talán végre megkezdődik az álom. A kisfiú magatehetetlenül állt, pontosabban lebegett a semmiben. Fények ölelték körbe őt, a sötétség elillant. Bús, tágra nyílt szemekkel nézte a távolban felcsapó lángokat. Fáklyák voltak. Több ember vitte őket. Parányi, kis méretű emberek, arcok nélkül. A magasba emelték karjaikat, és úgy masíroztak felé. Aprók voltak és távoliak, de egyre közelebb és közelebb értek. Ez nem álom. Támadást indítottak. Az ablakhoz rohanok, és talán most először felhúzom a redőnyt. Tisztán látok mindent: hosszú sorokban jönnek fáklyákkal a kezükben, és rengeteg egyéb felszereléssel és fegyverrel a hátukon. Ez az első alkalom, hogy úgy érzem, az én kis birodalmam veszélyben van.
Már az ajtón dörömbölnek. Hihetetlen. Rajtaütésszerű portya... Miért nem láttam előre? Mi történt? Mit hibáztam el? Hisz mindent ugyanúgy csináltam, és jó úton is jártam. Ezek, és ehhez hasonló értelmetlen kérdések cikáznak fejemben – pont, mint akkor. Akkor sem értettem semmit. Még oda sem érek, de a bejárati ajtót máris betörik. Ugyanúgy kezdődik minden, mint a múltkori támadásnál, ez viszont sokkal nagyobb és nívósabb sereg. Először nem engem akarnak, csak a mindenem, és mindent, amit felépítettem.
A konyhába mennek először. A sütőt szétverik, a bútorokat felgyújtják, az asztalon fekvő holttestet pedig elhurcolják. Soha nem néztem még rá az arcára eddig. Csak most.
A saját arcom látom rajta. Végig önmagam kínoztam, és önmagamból táplálkoztam.
Nem bírom nézni tovább, elszörnyülködök a látványtól. Visszavonulót fújok, és a szobámba rohanok. Már ezt is ellepték. A varrógép szétszedve, a babás doboz lángokban, a fát kegyetlen eszközökkel erőszakolják ki a talajból, a balták pedig... Azokat is sikeresen kiszedték a falból. Megragadják őket, és felém közelítenek velük. Elfutnék, de hátulról is bekerítettek. Igen. Az történik, mint a múltkor. Most én jövök. Miközben az ajtón folyamatosan áramlik be az erősítés, mindegyik kis termetű, arc nélküli ember felém jön, és mintha próbálnának összenyomni. De ez nem így van. Terelgetnek. Az ágy felé visznek, és sikeresen bele is fektetnek, majd szorosan hozzákötöznek. Érzem, ahogy álmosodom. Érzem, hogy le kell hunynom a szemem, pedig nem akarom, mert nem tudom mi vár rám. Jó itt. Nem akarok máshol lenni. Itt és most jó. Csak itt, és csak örökre, jó az én kis birodalmamban.
Gyorsakat pislogok amikor csak tudok. Megteszem azt, amit csak tudok, hogy itt maradjak. Az idegen alakok fölém hajolnak. Minden egyes villanás, pislantás után kezd egyre inkább kirajzolódni arcuk. De nem csak ez változik. A környezet is. A sötét falak fehérednek, és minden fényesebb lesz.
Fogynak az emberek. És most már van orruk, szájuk, valamint elnagyolt vonásaik és kezdetleges szemeik is.
Fogynak... Ahogy színesedik, ahogy körvonalazódik minden... Fogynak, egészen addig, ameddig csak ketten maradnak. Két nő. Krémszínű köpenyt viselnek. Egyik bal, másik jobb oldalról hajol fölém. A falak fehérek. Az ágy pedig... Még mindig fekszem egyben, de ez nem a sajátom.
Idegen helyen vagyok. Félek. Hadifogság lenne? Vagy... Nem, az nem lehet. Azt nem akarom. – Úgy tűnik ébren van – szólal meg az egyik nő. A másik semmit sem válaszol szóban, csak egy mosollyal reagál. Egy őszinte, kedves mosollyal. Én is akarok valami visszajelzést küldeni, de nem tudok. Csak szemlélek. – Hívom a doktor urat!
Pár percig nem történik semmi. A hölgy, aki mosolygott, leült mellém az ágyamra, valamit lapozgat, és néha rám néz. Ne nézzen rám. Kedves arca van, de annyira idegen. Rég láttam embereket. Nem szeretnék embereket látni. A szobámat akarom látni.
Idehívott valami orvost. Talán kaptam egy kis időt. Talán sikerülhet visszamenni oda – mert bármennyire nem akarom beismerni, tudom, hogy hol vagyok most. A valóságban.
Lehunyom a szemem, de a visszatérés csak nagy erőfeszítések és erős koncentráció árán sikerül. Az a kedves mosolyú nő próbál ott tartani, kísérlete azonban meghiúsul.
Otthon, édes otthon. Az én kis birodalmam. Megkönnyebbülten fekszem az ágyamon. Az Én ágyamon. Az Én szobámban. Már a láncokat sem érzem.
Felkelek. Szokásos reggeli rutinomhoz híven feltápászkodok az ágyból, de nem az a látvány fogad, aminek kellene. Leégett bútorok, hamu mindenütt, és gomolygó füst. Megsemmisült. Minden tervem, és mindaz, amit ittlétem alatt alkottam, fekete füstként gomolyog a szobában. A buszok körül terjengő füstre emlékeztet.
Ismerős dolgokat keresek, de semmit nem találok. Nincs varrógép, babásdoboz, fa, fejszék... Még redőny se. Világos van. Világos. Az én birodalmamban. Bennem. Mégis, ki tehette ezt?
– Én voltam – szólal meg egy női hang a hátam mögül. Ugye nem követett az a hölgy odakintről?
– Ki vagy te? – kérdezem, miközben óvatosan hátrafordulok. Ő is tudta, hogy erre a kérdésre nem kell válaszolnia. Hideg és meleg, öröm és fájdalom, élet és halál egyszerre futott végig testemen, és csaptak össze lelkemben. Anya volt az.
– Anya... – szólítom meg vékony hangon, dadogva.
– Kicsim... Vége van.
– Minek, Anya?
– Hát nem látod?
– De... Te voltál? Miért?
– Mert vége van. Nem maradhatsz itt.
– De te már nem... Már nem élsz. A busz… A buszbaleset...
– Ez igaz. Ne törd rajta magad tovább. Ez a hely épp annyira él, mint én.
– De te nem létezel...
– Pontosan. Remélem érted.
– Akkor én hogy vagyok itt, és miért jöttél ide egyáltalán?
– Ez a hely a Te birodalmad. Ez Te vagy. Itt minden Te vagy. Minden. És pontosan tudod, hogy én nem örülnék annak, hogy itt vagy.
– De az én birodalmam...
– Ez lenne a birodalmad? Hamu és füst? Uralkodóra van szüksége, de innen nincs hatalmad.
– Vissza kellene mennem... Oda?
– Élned kell És küzdened. Tudod, hogy ezt mondanám. Nem akarnám, hogy feladd.
– Akkor most...
– Menj, Kicsim. Szeretlek.
– Anya... Láthatlak még valaha? Eltűnt, elillant. Kavarog a füsttel együtt. Kavargok én is. Úgy érzem, az ájulás kerülget.
– Jó reggelt, Fiatalember! – köszönt kellemes mély hanggal egy bácsi.
– Ő a doktorbácsi! – súgja oda nekem a nő, aki elment telefonálni. A másiktól még mindig nem hallottam egy szót se. Csak néz engem, és mosolyog mindig ugyanolyan őszintén és bájosan. Ő miért nem szól hozzám? Ő szimpatikusabb.
– Már ébren van – közli az orvos. – Ha hamarosan reagál valamit... Minden rendben lesz.
– Hol vagyok? – nyögöm ki pár perc mozdulatlanság után. Az emberek arcára derűt csalok azzal, hogy megszólalok.
– A Városi Gyermekotthon kórházában – ehhez kapcsolódóan nincs több kérdésem. Talán mindent értek. Talán nem. Hallani is szeretném.
– Miért vagyok itt? És mióta? – kérdezem, holott tudom a választ.
– Ez egy... Hosszú történet. De majd elmeséljük, ha jobban leszel. Egyet véss a fejedbe. Már minden rendben.
– Nem. Ennyit már tudok biztosra. Soha semmi sem lesz rendben újra... Ugye segíteni fognak majd nekem?
– Igen. Ebben biztos lehetsz. Ha mást nem, azt hidd el, hogy a nehezén már túl vagy.
– Ki vagy te? – Én az ápolód vagyok.
– És te? – kérdezem ezúttal a kedves arcú fiatal nőre nézve. Most fog először megszólalni. – Én a nevelőd vagyok. Én fogom a gondodat viselni itt – bájos is csilingelő a hangja, pont amilyennek képzeltem. Illik hozzá.
– Ó, és majd elfelejtettem. Hoztam neked valamit. Már régóta tartogatom, csak vártam, hogy felébredj. Csak neked készítettem, otthon, saját kezűleg. Nézd! – mondja, majd egy varrott babát ad a kezembe. Nem tudom, honnan jött az az elvetemült ötlete, hogy egy korombeli fiúnak ilyet adjon, de... Pont olyan. Pont, mint amilyet alkotni akartam. A tökéletes darab.
Magamhoz szorítom olyan erősen amennyire csak tudom, majd miután kicsit lazítok rajta, tágra nyílt szemekkel a fiatal hölgyre nézek, és mintha évezredek óta most mosolyognék először.
– Ő a doktorbácsi! – súgja oda nekem a nő, aki elment telefonálni. A másiktól még mindig nem hallottam egy szót se. Csak néz engem, és mosolyog mindig ugyanolyan őszintén és bájosan. Ő miért nem szól hozzám? Ő szimpatikusabb.
– Már ébren van – közli az orvos. – Ha hamarosan reagál valamit... Minden rendben lesz.
– Hol vagyok? – nyögöm ki pár perc mozdulatlanság után. Az emberek arcára derűt csalok azzal, hogy megszólalok.
– A Városi Gyermekotthon kórházában – ehhez kapcsolódóan nincs több kérdésem. Talán mindent értek. Talán nem. Hallani is szeretném.
– Miért vagyok itt? És mióta? – kérdezem, holott tudom a választ.
– Ez egy... Hosszú történet. De majd elmeséljük, ha jobban leszel. Egyet véss a fejedbe. Már minden rendben.
– Nem. Ennyit már tudok biztosra. Soha semmi sem lesz rendben újra... Ugye segíteni fognak majd nekem?
– Igen. Ebben biztos lehetsz. Ha mást nem, azt hidd el, hogy a nehezén már túl vagy.
– Ki vagy te? – Én az ápolód vagyok.
– És te? – kérdezem ezúttal a kedves arcú fiatal nőre nézve. Most fog először megszólalni. – Én a nevelőd vagyok. Én fogom a gondodat viselni itt – bájos is csilingelő a hangja, pont amilyennek képzeltem. Illik hozzá.
– Ó, és majd elfelejtettem. Hoztam neked valamit. Már régóta tartogatom, csak vártam, hogy felébredj. Csak neked készítettem, otthon, saját kezűleg. Nézd! – mondja, majd egy varrott babát ad a kezembe. Nem tudom, honnan jött az az elvetemült ötlete, hogy egy korombeli fiúnak ilyet adjon, de... Pont olyan. Pont, mint amilyet alkotni akartam. A tökéletes darab.
Magamhoz szorítom olyan erősen amennyire csak tudom, majd miután kicsit lazítok rajta, tágra nyílt szemekkel a fiatal hölgyre nézek, és mintha évezredek óta most mosolyognék először.
Csend van. Nincs semmi természetfeletti, nincs lázadás, és semmi megváltó kiáltás, csak üres némaság. Csak csend, és csendben lebilincselt kezek, csendben befogott szájak.
Létezés van. És ez már önmagában természetfeletti. Már magában az, hogy az ember létezik, mint hús-vér kreálmány, mint mesteri váz, feltöltve érzésekkel, véleményekkel, gondolatokkal – önmagával. Azzal, ami emberré, ami igazán valódivá teszi, nem pedig csak egy keretté.
Hiába azonban minden, és felesleges a lét – mitől lenne bármi is mestermű, ha senki sem csodálhatja a benne rejlő igazi kincseket? Mit ér bármi, ami elnyomásban, leszíjazva, és önmagától megfosztva él.
Csend van. Továbbra sincs semmi, csak gyilkos csend. Két kezével nyakakra tapad, és úgy fojtja el az összes meg nem született hangot.
Létezés van. Életnek csupán csak álcázott magánzárka. Embergépek tömeges börtöne. Embergépek, géppé vált emberek, melyek száma egyre csak nő.
Nincs annyi kéz, ami be tudna fogni ennyi szájat, sem egyéb olyan ostort markoló végtag, mely el tudna érni a legtávolabbi, legtitkosabb sikátorokba, és ott embergépek földhöz láncolt izzó drágaköveihez.
De mégis félelem van. És ebből fakadóan csend is. Elnyomás. Nem törheti át a némaság falait az, ki hangját fél felemelni, és nem foghatja le az elnyomó kezeket az, aki ütésektől retteg.
Csend van. Érdektelenség és teljes monotonitás. Nincs akció, nincs lázadás. Csak elmékben növekvő nyomás. Eszmék, intelmek, alkotások, melyek ki akarnak törni, melyeknek tér kell, melyeknek nem elég egy magánzárka. Lehet bármekkora a félelem, bármilyen erős a szorítás, ha kipattan az első szikra... Nem lesz se kéz, se egyéb olyan testrész, mely vissza tudná fogni a lángokat.
És meg kell történnie. Sikátorokban, sötét zugokban bujkálnak, és nem látják őket, az embergépeket, de jelen vannak, és lesz amelyik nem bírja, lesz, amelyiknek túl nagy lesz a nyomás, és kitörnek belőle gondolatai – akiből kitör önmaga, elsöpörve ezzel mindent.
Futótűz van. Lebilincselő láncreakció. Naiv bárki, aki valaha is azt hitte, örökké lehet foltozni a lyukakat a falon. Most pedig... Sorra dől az összes. Már nem lehet megállítani. Lángra gyúlt elmék, világos, izzó eszmék. Kimondott szavak. Megtört csend.
Lázadás van. És jöhet most már bármilyen bosszúálló pofon, pokoli fegyver, a hangok kitörtnek celláikból, és az ég felé szárnyalnak, fel, a magasba, bevilágítva az égboltot, onnan pedig villámként sújtanak le minden ketrecre. Igazi élet van. Igazi. Éld. Csatlakozz te is. Engedd be a fényt, törd meg csended, hallasd hangod.
Te magad vagy. Te, mint a mestermű. Te, és a szavaid. És majd csak akkor tudhatod meg mennyire vagy igazán élő és éber, ha ahhoz eléggé hallatod hangod. Ne legyél üres, sötét váz, vagy eldobható keret. Ne félj a lázadástól.
Ne félj a hangodtól.
– Megkaptak a hírt?
– Meg.
Sajnos...
– Mi
az, hogy sajnos?!
– Kicsit félek tőle.
– Félsz? Tőle? Mármint, pont, hogy Te
őtőle?
– Félek, hogy nem tudok vele bánni majd.
– Kevin, te vagy a legjobb gyerekkori
barátja.
– Igen, Anya. A gyerekkori. Azóta pedig
változott egy-két dolog.
– Én is tudom pontosan, hogy mi történt
vele. Ha mást nem, akkor legalább azért tedd meg ezt érte, mert én kérlek rá.
– Hjajj.
– Na...
– Oké. Tehát holnap háromkor indulok,
igaz?
– Igen. És az elővárosban szállsz.
Tudod, kettővel a végállomás előtt. És Kevin... Köszönöm. Bob nevében is.
– Hmm. Hát, nincs mit. Ami azt illeti,
van már néhány ötletem...
* * *
Szokásához híven lehajtott fejjel bandukolt
hazafelé, miközben az út szélén heverő kavicsokat bámulta. Olykor megfordult a
fejében, hogy elkezd rugdosni egyet, csak úgy játszadozás kedvéért, mint ahogy
azt teljesen hétköznapi módon, oda sem figyelve teszi a többi korabeli gyerek,
akik szintén ezen az úton sétálnak – tervét azonban mindig hamar szabotálja egy
gondolat, miszerint „lenne bármi értelmi is a zajongásnak? Hülyeség,
értelmetlenség – inkább érj haza minél előbb!”
Maradt tehát a cipőkopogás, és az azon kívüli
teljes, néma csend.
– Szia
Bob! – köszönt a fiú anyja, Bob pedig válaszként bólintott egyet.
– Milyen volt a suli? – pontosan tudta,
hogy nem fog választ kapni, mégis mindennap ugyanúgy reménykedett valamiféle
csodában. Valami csodában, ami ma sem történt meg.
Nem viselkedett durván, nem volt undok, vagy
bármi hasonló, csupán lassú léptekkel vonszolta magát a lépcsőn a szobájába –
pont úgy, mint minden nap.
Kopp-kopp. Visszhangzott a tompa ajtókopogás a fiú szobájában. Reakció
nem érkezett, néhány pillanattal később az édesanyja benyitott.
– Bob, ugye tudod, hogy ma érkezik
Kevin? – a fiú határozottan bólintott, az anyja rámosolygott, majd kiment a
szobából.
A vonat lassít, majd megáll. Előváros, végállomás előtti második megálló.
Kevin hosszú, elnyújtott léptekkel száguldott végig az utcákon, lábfejével
alkalmanként pedig beleturkált az út mentén hömpölygő kavicsokba.
– Booob!
Megjöttem! – kiáltott Kevin, amint megérkezett, majd Bob anyja felkísérte őt a
sötét szobába.
Bob épp ugyanolyan kedvetlennek mutatta magát ezúttal is, mint mindig, legbelül
azonban igencsak meglepődött gyerekkori barátját látván.
– Készen állsz? – kérdezte, barátja
pedig válaszként csak száját húzta. Kevin nem tudta pontosan mi tévő legyen, de
végül is úgy vélte, belevág vele a kalandba, rosszat nem tehet vele. Pontosan
tudatában volt annak, hogy mióta barátja szeme láttára veszítette el testvérét,
ez lesz a legmozgalmasabb napja. Belevágtak.
* * *
Már késő éjjel volt, mire a két fiú hazaért.
Fáradtan és kimerülten vetődtek le a kanapéra. Séta a város legizgalmasabb
helyein, strandolás, mozizás, egy kalandpark meglátogatása... Őrület, mennyi
mindent sikerült bezsúfolniuk egy napra. Kevin azonban képtelen volt teljes
beleéléssel menni bárhova is úgy, hogy közben egy szó sem szökkent ki barátja
száján, bármit is csináltak – holott igazából ő is élvezett mindent.
– Úgy
jöttem el ide, hogy van egy célom. Akkor jöjjön a végső terv... – kezdte Kevin,
Bob pedig csak nagyokat pislogott.
Kevin szó nélkül bekapcsolta az ottani tévét, majd elővett egy üres CD-t, és
behelyezte a lemezlejátszóba. Lekapcsolta a lámpát, majd leült Bob mellé a
fotelbe. A szobában sötét volt, csak a tévé képernyőjének fénye világította meg
a fiúk arcát.
És nem sokára el is indult. Ugyanaz a
rajzfilm, amit akkor néztek. Akkor, legutóbb – amikor utoljára látták egymást,
mielőtt Kevin és családja elköltözött egy vidéki városba. Akkor, régen.
Kevin azonban egy perecig sem pillantott a
TV-re. Őt figyelte. A barátját, és azt, miről árulkodik az ő arca. Őt figyelte.
Őt, és azt a mosolyt, amit a kedvenc jelenetük csalt az arcára.
– Talán egy nap újra megtanulunk majd
nevetni is – sóhajtott Kevin.
– Talán...
Feliratkozás:
Bejegyzések
(Atom)
