Reasy: Vörös (Novella)

A szín, mely folyton csak követ, életünk minden egyes sikátorába. Ott van bennünk, folyik az ereinkben, felépít minket, éltet. Alkot, díszít, készít és kecsesít. Mindig egy lépéssel előttünk jár, szemünk sem véletlen rá fókuszál először. Tudja, mit kell tennie. Magabiztosan cselekszik, határozottan lép, hiszen ő a játékmester.

A játékmester, aki nem ismeri a szabályokat. Talán helytelenül lettek megfogalmazva – néha az én soraimmal is ez történik, legyen szó akár az alkotói írásról, akár pedig a sorsnak csúfolt magasztos színjátékról. Talán csak a játékos érti félre újra és újra az egészet. Ó, hisz milyen nevetséges, mégis, hogy versengett egyáltalán a vörös bábu ellen? Olyan önző... Mindig nyer. Hisz ő a játékmester.

Talán jobb lesz, ha a játékos elmegy egy kicsit pihenni. Tétlenül gondolkozik, mit tegyen: heveredjen le a bársonykanapéra, vagy mozduljon ki egy kis sétára?

Inkább útnak indul a sötét éjszakába, és szív egy kis friss levegőt. Odakint hideg van, jobb lesz, ha felveszi kristálykék színben pompázó, szőrmével bélelt kabátját. Kellemes melegséggel tölti fel dermedt jég testét.

Sétálgat, elüti az időt. Sokáig járkál a város peremén: megszomjazik. Erre azonban csak akkor eszmél rá, amikor egy bolt neonvörös színben villogó hirdetőtáblája irritálni kezdi szemét. Felháborító... Hogy engedhetnek meg maguknak ekkora, és ilyen zavaró figyelemfelkeltést?

Nem baj, még ha a hirdetésük zavaró is, biztos lesz bent valami ital. Megkísérel átsétálni az úton. Szörnyen villog az a felirat... Csaknem elvakítja.

Egy autó közeledik balról. Mégis hogy lehet, hogy emberünk ezt nem vette észre? Mindegy is, még messze van, átér előtte. A tócsát, amibe az imént lépett bele, azonban nem veszi észre időben. Milyen folyadék lehet az ami képes így csúszni?

Nem mozdul, nem csinál semmit, csak kétségbeesetten fekszik a hideg és nedves aszfalton, felette pedig elzúg a kocsi dübörgő motorja, majd végjátékként a fék csikorog egy éles vöröset...

Nem kel át az út túloldalára, nem megy be a boltba. Sétál tovább. Igaz maga sem tudja az indokot, de inkább eltűri a szomjúságot.

Egy kevés idő elteltével már a belvárosban jár. Mivel abszolút semmi kedve belekerülni az itteni sürgés-forgásba, ezért inkább kisebb mellékutakon kezd el poroszkálni. Meglát egy kocsmát. Végre... Felsóhajt, hisz talán itt már képes lesz oltani szomját – még ha alkohollal is, amihez nem szívesen nyúl. Lepusztult külseje ellenére ez a hely egy nagyon is elit, kifinomult kocsmának számít. Gyorsan végigfutja a hanyagul elé vágott szamárfüles itallapot, és csalódottan tudatosul benne a tény, hogy csak alkoholos ital van. Megforgatja még kezei közt párszor: elég nehéz elhinni, hogy semmi alkoholmentest nem lehet itt rendelni. Végül azonban beletörődik, és véletlenszerűen rábök egy frappáns, egzotikus nevű valamire – már úgyis mindegy, csak azt reméli, hogy iható lesz. Alig néhány perc elteltével a hiányos öltözékű kiszolgálólány már orra elé is tolja a helyes kis pohárkában hullámzó vörös folyadékot, melynek színe leginkább borra emlékeztet, íze viszont ismeretlen, vad, de nem érzi túl erősnek, tehát nyugodt szívvel rendel még néhányat, majd távozik. A kocsmát elhagyva útját állja egy részeges társaság, mely néhány lézengő, idősebb korú tagból áll. Azt reméli gondtalanul átsétálhat közöttük, azonban téved. Először a talajra kerül, majd pedig az árokba, majd még lejjebb...

Nem megy be arra a környékre, nem sétál ki a belváros pereméig. A boltnál visszafordul, viszont nem akar lézengő emberekbe botlani hazafelé, ezért egy úttal hátrébb megy – a külváros szélén, egy erdős részen. A természet majd biztos megnyugvást garantál neki.

Nyugodt és csendes minden, a levegő makulátlanul tiszta, és csak néhány magába fordult néma ember halad el a vele ellenkező irányba, pár méteres távolságot tartva – nyilván ők is nyugalomra vágynak, így nem is zavaró jelenlétük.

Valaki azonban egyhelyben álldogál, mint a cövek: teljesen mozdulatlan, csak fejével nézelődik körbe-körbe. Drogot árul. Kinézete arra utal, hogy hajléktalan. Vajon ebből él meg? Minden bizonnyal ő maga is használta a szereket – zavarodott tekintete, fals vigyora és vörös szeme legalábbis erre enged következtetni.

Emberünk azonban nem kér semmiféle kábítószert, nem vásárol a hajléktalantól. Mégis miért kérne? Soha még csak kényszert sem érzett rá, hogy kipróbálja. Nem neki való ez.

A férfi viszont nagyon erélyesen próbál üzletelni. Mutogatja a dobozkákat, a zacskókba zárt porokat, és hangsúlyozza az árakat. Nagyon beleéli magát. Túlságosan is. Érdekes... És egyben elgondolkodtató, hogy az a csillogó, kés vajon milyen szerepet játszhat az anyagok értékesítésében? Egyértelmű: az alkudozásban „segít”, és remekül alkalmazható egyéb eljárások során is... Emberünk ezt sajnos nem tudja – csak azt, hogy gyorsan kényszerít térdre, földre, majd még lejjebb.

Nem ellenkezik, nem próbálja lerázni a hajléktalant. Vesz tőle drogot. Egyrészt megesik a szíve a férfi sorsán, és úgy gondolja segíti egy kicsit a pénzével, másrészt pedig azért, mert már oly' mindegy. Miután megegyeznek az árban, a fura alak érdekes külsejű zacskókba csomagol még érdekesebb külsejű, apró kristálykék színű bogyókat. Az egyik adagot azonban nem rakja el, hanem valamiféle mágikus eljárással spanglivá varázsolja, és vevője kezébe adja, miközben mutogat: gyújtsa meg, és szívja el most.

Rágyújt, most először. Mereven bámulja az orra előtt vörösen parázsló szálat, és érzi, ahogyan az anyag az agyába szökik, ő maga pedig néhány centivel elemelkedik a talajtól.

Immáron boldog a drogról... Túlságosan is. Úgy érzi, jobb lesz leülnie valahova. Remegő végtagokkal tapogatja a földet, stabil ülőhelyet keres. Amint talál egyet, le is ül. A hajléktalan közelebb lép hozzá, és megkérdezi, jól van-e. Felsegíti őt – holott nem tervezett felállni –, majd méregeti egy darabig... aztán egy erőteljes lökés jön. A kómás áldozat a háta mögötti bozótba dől, kristálykék kabátja pedig támadója kezében marad.

A magára hagyott spangli a földön landol az esés után. Szabadjára van engedve... Füstölgő avar, majd lángokba borult fák és bokrok. A hajléktalan eldobja a ruhadarabot, összeszed néhány fontosabb dolgot, majd minden egyebet maga mögött hagyva rohan.

Emberünk boldogan fekszik a perzselő lángok ölelésében, egykori kristálykék kabátja pedig szemei előtt válik porrá és hamuvá. Sorsát ő maga is követte...

Nem indul el. Nem megy sehova sem. Nem mozdul ki. Jó lesz otthon, egyedül, a magányban. Meghagyja a boltokat, kocsikat, zsúfolt belvárosi utcákat, kocsmákat, az anyatermészetet és a jellegtelen földi örömöket másoknak.

Az otthon biztonságában semmi baja nem eshet. Tökéletesen jó lesz itt neki. Egyedül. A csendben. Egyes egyedül. Nem is csinál semmit. Csak pihen. Elterül a bársonyos kanapén, mely puhaságával magához láncolja őt.

Síri csend honol. Még a zümmögő legyek is elhalkultak. A fehér fal szürkévé válik. Nincsenek fények, színek, csak objektumok. Nincs semmi, csak végtelen magány és nyugalom. Magába fojtó embertelen nyugalom.

Nincs semmi. Nincs élet. Csak testén hömpölygő vörös. Ott folyik az élet. Máshol nem. Meg már a kanapén is.

Most már ismét vörös színesíti sorsát. Nem menekülhetett. Elüldözte mindenhonnan, így hát ő maga lett az: Vörös.

Vörös (Novella)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Facebook

Ennyit rólam

Sasold meg!

Menő logó

Miszi Art

Lábujj team